Donovaly Marathon

Alacsony Tátra "trélrán"

"Odamentünk, lefutottuk, hazajöttünk" :-) Ez most tényleg majdnem így is volt, hiszen hála a 10 órás startnak, a szűk 3 órányira lévő indulási hely, aznap reggeli Bp.-i kiállással is könnyen elérhető. Édesapám vállalta a "logisztikai kulcsember" pozíciót, ui. a cél a Mátrabérchez hasonlóan nem esik egybe a rajttal.

femina, J.laci, carlos, már előző nap kimentek és maradtak is tovább. Ha belefér az időbe, úgy az igazi. larzen és akibacsi velem jöttek.

A nevezés során mindjárt figyelmeztett is minket a főguru-rendező, hogy ez a túra ám nem vicc, úgyhogy ujjujjuj! Ha kikészülünk, csakis a frissítőállomásokon adjuk fel, mert az erdőben rengeteg a medve, úgyhogy meg se próbáljunk magunk lekeveredni a hegyről...

Mindegy, nem szállt inunkba a bátorságunk. Gondoltuk, ha már hajnal 5 előtt felkeltünk, autóztunk 3 órát, befizettük a nevezési díjat, és amúgy is rengeteget készültünk erre a versenyre fizikálisan és fejben :-) akkor már nekivágunk. Meg különben is...

 Szűk 100-an lehettünk a rajtban. Illedelmesen beálltunk leghátulra, merthogy ezek itt kemény „hegyinépek” ugye. Rövidesen rajtszám ellenőrzés (vószemgyészjáty pety :-) aztán tűz.

Szépen elindulunk, kocogunk sétálunk, tartjuk savküszöb alatt a pulzust (nagyjából :-) így kb. 1 perc alatt szakadunk le J. Laciról majd kb. ¼ óra múlva femina is távolodni kezd (carlos eltűzött a legelejével). Azért szépen előzgetünk, néhányan úgy fújtatnak, mintha nem is kemény „hegyinépek” lennének :-) kb. 40 perc alatt érünk fel a gerincre az első ponthoz. femina még szöttyög, olyannyira, hogy egy gyors mozdulattal beelőzöm a banános tányéron. Együtt tudunk továbbindulni, akibaci 1 perccel mögöttünk, larzent nem látom. Technikás, ugyanakkor fantasztikusan szép panorámával övezett „High way” következik, ui. az Alacsony Tátra főgerincén haladó piros sáv jelzésen haladunk innen végig, ami sok helyen komolyan ki van kövezve. Kissé zergés a stílus időnként, de nagyon szórakoztató.

Futás-séta, rövid lépés-hosszú lépés váltakozik. Kissé ritmustalan, viszont ezáltal egyáltalán nem monoton a mozgás. Gyönyörködni azért nemigen lehet, mert folyamatosan kell koncentrálni a lépésekre.

 Femina sarkában tolom, jól megyünk.  Jön a következő frisssítőállomás - mentateával. A kulacsomba is töltök, majd meglátom, hogy megint van só, úgyhogy bedöntök egy kanállal abba is. Brrrrrr. Olyan sós lett, hogy jaj, lenyelni sem könnyű. Lassan is fogy. :-)

Akibacsi 1 percre mögöttünk. Lassan elkezdünk előzgetni. Egy szembejövőtől megtudjuk, hogy femina a 3. nő. Ez rendben is van, Sok van még. Nem vagyunk még 20-nál amikor megcsípjük a 2. pozícióban levő lányt. Lélegzetvisszafojtva  :-) nagy tempóval suhanunk el mellette, de nem adja könnyen magát, kb. egy 50 m erejéig még próbál ritmustváltani… :-)

20 kili  felé látjuk meg először J. Lacit. Kb. 1-2 percre van előttünk. Észleli a fenyegető veszélyt :-), rákapcsol. Rendesen haladunk, kezdenek könnyebb emelkedők jönni. számos csóka csak sétálgat, így 4-en (akibacsi szépen tolja mögöttünk a frissítésnyi idő hátránnyal), sorra előzgetünk. 30 felé feltűnik egy bizonytalan kontúrú futó. Ui. nem tudom eldönteni, hogy fiú, vagy lány. Fiúnak lányos, lánynak meg fiús. Végül felérünk rá. Aha! Megvan a vezető csajszi! Frissítünk, "megverjük" a depóban :-) és előtte indulunk tovább. Nem megszakítósan, de azért dinamikusan. Kívül is kerül a látótávon hamar. Sajna Ákos is. Laci kicsit meglép. Gurulunk szépen, lassan elérjük a túra legkeményebb ereszkedését.

Tűzünk utána, majd szépen felzárkózunk rá. A nyeregben az utolsó frisssítőállomástól együtt indulunk tovább az utolsó überbrutál mászásra. Ez nagyon kemény, ahogy eddig az összes gyaloglós emelkedőn, itt is leszakadok Edinától, de felérve a laposabban emelkedő platóra, felfutok rá. Ez már a szokásos koreográfia. Még egy füves letörés, már csak 7 kili lehet. 

Megérzem az istálló szagot, nagyszerű lankás dimbes dombos terep jön látványra is szép, és igen jól futható. Feminának kicsit beköt a lába, rövidülnek a lépései, így előreállok. Jó egy maratont vezetett elöl, ennyi jár, innen már én húzom a célig. 

 

Nagyon élvezem a végét, kicsit Kinizsi feelinget ad a futás. 5:49-cel, kéz a kézben csapunk a célba. Edina új pályacsúccsal (23 percet javítva) megnyerte a női versenyt. Én meg a fiúk között jól szerepeltem a „Futottak még” kategória 40 év alatti mezőnyében :-)

Szokásos örömködés a célban, befutók fogadása, fürdés, eredményhirdetés, kétfogásos „finishervacsi", söröcske, aztán irány haza. Tetszett.

Chamonix Marathon

Néhány évvel ezelőtt már szemezgettem alpesi maratonokkal, mint pl. a Zermatt, Jungfrau, vagy Davos maratonok, de aztán mindig elhessegettem a kísértést, mondván, hogy ilyenre kiutazni sok pénz, sok idő, sok macera. Inkább nyaraljunk, ha már ilyen messze megyünk – gondoltam. Aztán nyár elején magával ragadott a Mt. Blanc körüli „Nagy Verseny” (UTMB) ördöge, annyira, hogy folyton Chamonix körül őgyelegtem a világhálón. Egyik nap, épp így barangolok, amikor egyszer csak szembe jön ez a verseny, és azt kiáltja: „Gyere! Kíváncsi vagyok rád!” Gondolkoztam, számolgattam és végül sikerült a szabadságommal, és a családdal mind térben, mind időben összeegyeztetni, így neveztem. 

Szombaton este 7-ig lehetett átvenni a rajtszámokat (vész esetén vasárnap hajnali 5-és 6 között is), úgyhogy a 18:50-es érkezés a versenyközpontba Nórival, Lucával és Bencével ideálisnak mondható :-). Innen az este hátralévő része mintegy éjfélig, könnyed saláta-tészta partival, kempingkereséssel, sátorállítással, és a másnapi futócucc összeállításával repült el :-) Hajnalban gyors tejeskávézás után bringával begurultam a kb. 3km-re lévő versenyközpontba és izgultam. 

A terv az alábbi volt. Az első 19 kili 1:50 (pont mint a Fenyőgyöngye futóköröm :-), onnan 6 kili mászás szűk egy óra alatt, azaz 25 km 2:45-re, 31 km 3:15-re, és onnan már csak egy „majdnem” Kékes Csúcsfutás, ami meg kell, legyen 1:30-on belül, azaz 4:45 „sima ügy” :-). Valójában ezt az utolsó 11 kilit nem éreztem betonbiztosnak, de a 4:45 annyival vagányabbnak tűnt, mint az 5 óra, vagy az 5:15, hogy inkább ezt tűztem ki a zászlómra.  A végén 11 kili 900 szinttel, az 2 óránál is több lehet – kezdte befészkelni magát az aggodalom az agyamba…

A verseny: 

Szinte elsőnek érkezek a helyszínre. Patinás épületek a városközpontban, felettünk magasodik 1200 m-rel a cél (Planpraz), mely szinte karnyújtásnyira van oldalirányba, de mennyire magasan!

Lassan gyűlnek a versenyzők Kidolgozott vádlik, dagadó combizmok, pöpec felszerelések – ajjaj, de egy tök vagyok, hát én ezekhez a lábakhoz mazsola leszek. Ráadásul csomónál bot van, én meg nem hoztam, sőt még a sapkámat is elfelejtettem berakni, a Napocska meg kezd előbújni. Jaj-jaj, kezdek nagyon betojni. Azért valahol egy hang megnyugtat: ugyan már nem lesz gond, harcolj okosan és menni fog. Csak nem lesz nehezebb, mint a Mátrabérc, vagy a T100? 

Beállok a mezőny végére, visszaszámlálás, rajt. 

A szűk utcán lassan tudunk előrenyomulni, de örülök neki, mert a pulzusom így marad a 150 körüli zónában, ami bemelegítésnek jó. A folyóvölgyben kezdetben még sűrű a mezőny, aztán lassan elnyúlik. Messzire előttem kanyarog a sok futó. 

Kezdünk gyorsulni, időnként egy-egy előzést bevállalok, megkezdem az energia szelet majszolását, iszom. 

Nem tudom a reggeli kihagyása jó lesz-e vagy sem, lehet, hogy nem, most kellett volna Olipapa módszerét kipróbálni? Na mindegy. Mintha erősödne az iram, emelkedik a pulzus, jönnek az első dombok. Eleinte büszkén előzgetek, lazán tipegek el számos sporttárs mellett, de aztán érzem, hogy ettől bizony be fog sülni a combom, sétára váltok. 

Jön egy komolyabb frissítőállomás, röfögök, aztán nyomjuk. 

12 kili 1:10 körül; 15 kili 1:29 (Col des Montets 1461 m); 19 kili 1:47 (Vallorcine). Eddig minden emelkedőben előzésben voltam, így vágok bele a Col des Posettes megmászásába is.

Sokáig szerpentinezünk, megy a darálás, de aztán újra a combokban az égő érzés.

Séta Nyugi! Még sok van! Intem magam. Számolok. Tudom, hogy a végére nem lesz elég erőm, a 4:45 irreális, hiába vagyok az időtervemnél. A hágón teletöltik a kulacsomat. Sokan megállnak szuszogni, nyújtani, mások tépnek tovább megállás nélkül. Én is tűzök tovább lefelé. A pulzusom már úgy tűnik elszállt, lefelé sem igen megy 160 alá. 

Nem baj, csodálatos itt lenni. Körülöttem valószínűtlenül zöld alpesi rétek, felettem tisztán sötéten kéklő égbolt, szemben csipkézett havas csúcsok, és futok.

Izzadok, szaporán kapkodom a szinte ihatóan telt hegyi levegőt. Fantasztikus. A lejtő könnyű, gyors, az útra alig kell figyelni. 30-nál leérünk Montroc falucskába, a völgybe. 3:07-nél járok, jól vagyok, az átlagpulzusom 164 körüli, mint egy kemény városi maratonon. Szinte percre az időtervnél vagyok, de nincs kétségem, hogy innen még bő két óra fog kelleni a célig. 31-nél kezdünk emelkedni újra. Hol futható, hol gyalog is nehéz. Fújtatok, mint egy gőzmozdony, tolom, ahogy a csövön kifér. 35-nél újra frissítek, nézem az órám. 40 perc volt 4 km, azaz 10 perces kilik, uhh ez csigaritmus! És még mennyi van felfelé. :-( 

Őrült küzdés kellene az 5 órás időért is, de úgy érzem túl erős bennem az életösztön, ennél jobban nem tudok hajtani. Így is masszívan a 170-es pulzuszónában járok. Egy-egy nehezebb felfelé kanyarban úgy érzem már lépni is nehéz. Aztán mégis jönnek rövid könnyű méterek.

Sűrűn váltogatom a ritmust, van, hogy csak 2-3 lépésre lendülök kocogásba, aztán újra séta.

Közben hátulról kerülgetnek a rövidtávosok. A kaptatókon tolom a térdem a kezeimmel, nem visznek a lábaim, de a többieket sem, sőt még így is meg-megcsípek egy-egy futót, miközben az Alpok lenyűgöző csipkéi ejtenek ámulatba.

A fejemen már olvad a haj a Naptól, az utolsó kilómétereken szinte folyamatosan szédülök, de megyek. Aztán kezd hallatszani a hangosbemondó hangja. "Már csak pár száz méter lehet", gondolom, amikor feltűnik a 40-es tábla. Aúúú! Ez most rosszul esett. Meglátom a célt. Marhára fenn van, még egy utolsó reménytelenül kemény mászás kell hozzá – nem hiányzik. Bekapcsolom a telefont, feleségem éppen hív. Mondom az újságot, hogy mindjárt benn vagyok. Itt már nagyon sok a szurkoló, kiabálnak, integetnek, őrületes a hangulat.

 Az utolsó 50 méter könnyű célegyenesében újra tudok kocogni, a célóra éppen 4:59:59-be fordul, amikor "beugrok" a célba. Megjöttem. 

Aztán valaki meglök, hogy menjek a palacsintasütőhöz (leolvasó) ui. itt nem chip van, hanem a rajtszámba integrált "bigyót" olvassák le a "célszerszámmal". No sebaj. A célban korlátlan jéghideg csapolt sör, sajtok meg egyebek várnak. Eszem iszom, kissé fejbe is kólint. Nézem a versenyzőket. Megörülök az otthoni futócimborák sms-ének. Gyorsan válaszolgatok is. Még egy keveset ülök, hogy a szédülés elmúljon, aztán irány a lift és a család. Este a sportcsarnokban a 10 euros felárért terülj-terülj asztalkám: incsi fincsi salikkal, tésztákkal, húsokkal, ásványvízzel, gyümölccsel, csapolt sörrel, sütikkel.

A verseny adatai:

42,2 km, 2239 m szintemelkedés, 1204 m ereszkedés. A hegyi szakaszok: 4 és 15 km között 600 m szint, 19 és 25 között 750 szint, 31 és 42 között 900 m szint – hegyi befutó.
Rajtam kívül még négy magyar futó állt rajthoz, mindegyikük sikeresen befejezte a versenyt.

Átlag frekvencia: 164, max. 184. Fogyasztás: 4 l víz, 0,5 l tea és kb ugyanennyi izolötty. 4 energia szelet.

Zugspitz Ultratrail

A verseny honlapja

Mindenki tűkön ül, mindenki menne már, dózerolná le a hegyeket... Nóri meg én valahogy tolnánk a rajtot. Hátha jönne egy sms, hogy arrébb rakják, hogy lehet még pihenni. Fáradtnak, jóllakottnak érzem magam Korzika után. Nem érzem a harapást, a lázat, a "drájvot".

Nincs meg a tempó, nincs meg a keringés, nincs meg az izom. Nem baj, száz killer hosszú, az alatt fel is állhat  a rendszer - hitegetem magam a rajt előtt.

Szinte leghátulra állunk, aztán a rajt után tűz, húzzuk magunkat előre a mezőnyön. Balazito percek alatt tűnik el, Bélával egy jó 3/4 órát tartom a lépést, aztán látótávolságig leszakadok, majd közelítek, majd leszakadok. Van, hogy csak néhány másodperc, van, hogy több perc a különbség köztünk.

Próbálok saját ritmust tartani, rászánom az időt a frissítésre, aztán tolom neki.

Az első nagy mászás során 6 perc különbséget is mérek, majd szem elől vesztem Bélát. Türelmesen, de konokul gyűröm, pedig nem megy. Órákon át magas a pulzus, dől rólam a víz, nincs erő, csak fej van. 3-4-5-6 óránál tartunk, teszem a lépést ahogy tudom, amikor egy frissítőnél elérem a legjobb ultrás kenust. Megvár: hamár 6 órája mögötte vagyok percekre, akkor akár együtt is mehetünk...

Szótlan vagyok és küzdök. Várom a kalapácsost, vagy a megváltást. Telnek az órák, de nincs döntés. 7-8-9 óra. Sík szakasz jön, ultrabalatonos feeling. Daráljuk, de nem pörög. Sejtem, hogy az utolsó tartalékokat emésztem, de akkor is kiszedem, így nem ömlik ki az idő a puttonyból. 10. óra. Szinte minden lépésre görcsölök. A sóim kifogytak, kezdek pánikba esni. Mit csináljak? Ha teljesen befog az izom, akár ki is kell álljak. Azt pedig nagyon nem szeretném. A hátizsákban powerade van. Iszom amennyit csak bírok. manbo jár a fejemben: inni inni inni. Pedig ittam rengeteget, de mégsem eleget? Pedig áll rajtam a víz.

Gyaloglásnál minden lépésnél görcsölök,nem tudok menni. Béla már messze jár. Inkább aprókat joggolok, még felfelé is, akkor nem görcsöl a lábam. Próbálom fogyasztani a kiliket de csak az óra pörög kíméletlenül.

Jön a 80-as pont. Innen 1300 m mászás, majd 9 kili lejtő. Komótosan frissítek. A lábamnál ismerős palack. Jé, Balazito itt? Ő sincs a legjobb passzban, megtöltöm a tartályát, lassan elindulunk. Ja, CH-ot meg elfelejtettem enni! Megint megállunk, eszünk, aztán nekiveselkedünk. Nem túl acélos a tempó, de csináljuk. Balazito lassan elmarad, de nem fékezek, nem akarom még nyújtani a tusát.

88-nál már kezd megcsapni az este. Lassan szedelődzködök hosszúujjúba, kesztyűbe, és az SSC-s Bükki Hard nyaksálba bújok. Még mindig lenyűgözőek a hegyek, egyik pillanatban még tűzi a csúcsokat a Nap, aztán csak homály és a gerinceken gyúló órási máglyák. Fantasztikus.

Nóri hív, beért. Óriási eredmény, örülök, de közben borzasztó energetikai vákumba kerülök, szinte nem is haladok, csak kóválygok, amikor hátulról ismerős "Pálya!" beszólást hallok. Balázs!? Na gyerünk próbáljuk meg. Még lámpa nélkül akarja behúzni az itteni ajándékhurkot. Toljuk felfelé, majd ereszkedünk ahogy csak bírunk. Nincs iram, de mégis durva, ahogy haladunk: verjük hátba a rövidtávosokat rendesen.

94-nél elbúcsúzunk a 16 órán belüli időtől, ráérősen teázunk, colázunk, pisikélünk, aztán elindulunk lefelé. Előre állok, kezdem kiengedni a fékeket, szinte ugrálnak félre az előttünk haladók, ahogy hallják a robajt. Rettenetesen fájnak a térdeim, semmi izomzat nincs már ami fogja az ízületet. A 4 kilis táblánál az órámra nézek. Balázs szól, hogy ne nézzem, nem hajlandó ezzel foglalkozni, csak menjünk. Megyünk, adrenalinos a zuhanás, Balázs bot híján 2x kér lassítást.

A lehűlő éjszakában lecsapódó párától iszonyatosan csúsznak az amúgy is fényesre kijárt kövek, mindketten csusszanunk is hatalmasakat a sötétben, de bukó nincs. Berombolunk a faluba, bő két kili még és 15:50. Na ezt akartuk elkerülni. Lendületesen megyünk, 500 m még és 15:57, Balázs emeli tempót, még emelné, kíméletet kérek - ezúttal én - nem akarok hányni - aztán 150-nel a vége előtt kiengedjük, hadd szóljon. 15:59:55. Sima ügy. :)

A célban Nóri és Rss vár, utóbbi kezében egy korsó hideg csapolt sör - Isteni volt!!!

Még több mint 1,5 órát sörözgetünk a célban. Ismét hihetetlen élmény volt a hegy, a verseny. Előkerül Béla, frissen mosva vasalva - bő órát hozott rajtunk. 31.-32. helyen jöttünk be. Vell dán. Legközelebb azért formát kell időzíteni, mer' ez így nagyon SSC-s lett :)

  

Hátha kisül valami...