Zugspitz Ultratrail 2013.

Kiss Miki, Jakus Béla, Áron, ZRobi, zserzseli, szasza, Balazito, pepe, KerCsabi… itthon is elmenne kezdő sornak… Úgy tűnik, 10-be be lehet kerülni magyarok között, de annál jobbhoz többre lesz szükség.

Kedvem van, az előjelek nem rosszak, legalábbis a tavalyi induláshoz képest, amikor lényegében leszanált állapotban, Korzika után álltam rajthoz.
„Egy szó, mint száz” Bizakodó vagyok – vagy még sem? 

7:15 rajt! Nekilódulunk. Béla, Balazito elhúz, majd szinte mindenki. Dől rólam a víz, sok a hosszú nadrág és a hosszú ujjú. Érzem, ahogy búrába kerül a fejem. Az utolsó otthoni futásomon jártam így, akkor egy óra után konkrétan fejre álltam a melegben – pedig igazán nem szokásom. Gyorsan félre is állok, térdig felhajtogatom a nadrágszárat – méretes vádlimon így számottevő hűtést tudok felvenni.  

Jobb is a helyzet. Szaszát is győzködöm, hogy dobja le a sapit, meg igazítson a nacin - végül Ő is megteszi, mindjárt javul is a pulzusa!
Nyugodtan haladunk, talán túl nyugodtan is. 1 óránál már 5 perc, 2 óránál már közel 10 perc a hátrány a tavalyi kezdéshez képest, pedig egy óra javítást is el tudtam képzelni az előző napokban. 

A central governor azonban keményen blokkol. Ennyit enged és nem többet. 155 fölé egyáltalán nem néz be a freki. Talán ott van mélyen a tavalyi túl erős kezdés emléke a rendszerben?
Kincstári optimizmussal nyugtatom magam: jól jön ez még a végén. 

Ripsz ropsz, 3 óra felett vagyunk, s jólesően nyugtázom, hogy a tavalyi korai halálérzésnek nyoma sincs, „okosba” haladgatok. A 4 órás pontnál átmenetileg stabilizálódik az időolló, ennek megörülök, sőt amolyan „megindulás” félét is fantáziálgatok. No, ez nem történik meg, viszont újabb ollóba kerülök: egy rózsaszín nadrágos korombeli (vagy sőt), és egy zöld miniszoknyás fiatalabbka nő közt kezdek őrlődni…
Persze nem hagyom magam kirobbantani a „komfortzónából” - kepesztek felfelé saját ritmusban. 

Lassan igen-igen felhős-ködös zónába érek, orromnál éppen csak tovább látok. A zöldminis csajszi éppen csúcsfotózik, sehol egy nyúl, úgyhogy vaksin a ködben, saját magam feje után megyek - érzésre a völgy felé. Szerencsére rövidesen belebotlok egy-egy komolyabb jelzésbe, pedig már éppen azon törtem a kobakom, hogy nem köszönik meg a mögöttem jövők, ha beviszem őket a „susnyásba”…
„„Egy szó, mint száz” meg kell, állapítsam: itt akár el is lehet tévedni… versenyrendezői színvonal ide, vagy oda…
No de nem jött össze, így nyomás lefelé a „pályán”. Jókora hónyelv támogatja a gyors lejtőzést, de valahogy most senkinek nincs kedve seggre vágni magát, mint tavaly. Ahhoz hűvöske van. Jó kis kifeszített kötél segíti az ereszkedést. Derekamhoz szorítom, megmarkolom, és nekidőlve csúszok lefelé, mint atom. Állat! Be is érem a kis amerikai csajszit, aki nagy sikongatással vágódik bele a fagyos hóba – láthatólag nem töri meg a kedvét ez a kis jeges fürdő…
Kiérve a sárba, békésen haladgatok, majd tovább kapaszkodva az ösvényen ismerős sziluettet pillantok meg: Balazito. Bő 5 óra telt el mire látótérbe hozom, de vagy 15 perc még, mire fel is érek rá. Mivel jó rálátása volt a mezőny elejére, meg tudom tőle, hogy a rózsaszín nadrágos nő a 3. A zöld minis meg a 4. helyezett amazon… Na, akkor még tán látok valami meccset is ma – gondolom mit sem sejtve…

Innentől együtt haladunk egy darabig. JB kifogyott a vizéből, úgyhogy kisegítem saját puttonyból – jó érzés, hogy nem hiába cipeltem idáig…
Lassan-lassan közeledünk a maratoni távhoz, a cipőmet elhagyom egy dagonyában, úgy cuppantja be, hogy szinte repülök tovább nélküle.
Dózeren gurulunk, s az órámra nézve szomorúan konstatálom, hogy már 15 perc fölé nyílt az időolló… Hát ez a tendencia nem valami bíztató – merengek – de nem engedem át magam az önsajnálatnak. Végül is, még vagy 10 óra hátra van, bármi kedvező fordulat megtörténhet… 

A 42-es pont előtt felér szasza is. A frissítő állomáson mindenki intézi az ügyeit, majd egymást összevárva kezdünk felvenni egy fenntarthatónak tűnő jó kis ritmust. Erdei szakasz ez, amo
yan tagolt fajta. Szasza vezet, pont jó a ritmusa. Már tervezgetem is, hogy innen egy szűk 60-ast együtt gurítunk, milyen jó is lesz.
Balazito pindurit leszakad, de azért szépen húzza át magát a sporikon – nem lesz itt gond – érzem!
Lassan ráfordulunk a hágóra, ami amolyan „miniferrés” (cr. Balazito). Előre állok és tempózok. Egyszer csak azon kapom magam, hogy kissé eljöttem a többiektől, de nem hagyom magam megtörni, megyek tovább. Befogom a pink ladyt, és pikk pakk fenn vagyok a hágón.
Szép hosszú, kezdetben közepes, majd igen meredek, s végül picit felkapós, majd ismét könnyen lejtős kb. 1 órás gurulás elé nézek. Fontos szakasz ez. Ha itt szétveri magát az ember – ami különösebb erőfeszítés nélkül kivitelezhető – a maradék 45 killer nem leány- hanem rémálom lesz… Mégis csábít a lehetőség, hogy a 15 perces hátrányon faragni lehetne!
Nem tudok ellenállni a kísértésnek, és kiengedem a fékeket. Jólesik. Gurulok. Ez az! Fincsi. Pikk pakk beérek két futót. Egy német srácot tart nyomás alatt a kis vasgyúró, zöld minis harcoska. Én is mögéjük érek. Ezt a pressört, már nem tudja elviselni a csóka: kilép előlünk, így ketten zuhanunk lefelé.
Elhatározom, hogy maradok „okosba” és 141-144 körül tartom a frekit, az amolyan regenerálósan haladós. A kis vasgyúró nagyon ügyes lefelé, remekül szórakozok, ahogy robajlunk a völgybe. Tartok egy 3-5 méteres távolságot, ez arra jó, hogy ugyan tolom lefelé magam előtt, de nem érzi azt, hogy én gyorsabb lennék, azaz nem fog félreállni.
Közben persze a kisördög számol bennem: ha így megyünk, bizony zárni fog az olló. Nyami! Ja, hogy ezzel szétverem magam? Benne van… de ahogy a Sötét Oldalon tanultam: „Kockázat nélkül nincs Rizikó” – gyerünk.
Végül vége szakad az őrült zuhanásnak, és én már az 55-ös pontra készülök testileg-lelkileg. Hagyom elillanni a nyulamat.

55. Ez egy fontos pont. Pozitív kisugárzású széles mosollyal átslisszanok a medical sátor, szúrós tekintetű stuffja között, felveszem a csomagom, és egy nyugágyban nekiülök egy tányér sűrű tésztás, levesnek „kínált” paradicsomszósznak. Ezt most rá kell szánni. A szemem sarkából figyelem a 3. és 4. helyezett két nőt és kísérőiket. Bizony igencsak „nőies” csata kezd kibontakozni. Pörögnek mind a ketten. Nincs tökölés, minimális időveszteséggel húznak tovább.
Maradok még. Kényelmesen bekanalazom a levest, készülök a 2. felére. A 15 perc hátrányt 2 percre zsugorítottam. Mondhatni most kezdődik…
10 killeres, lélekölő, gyilkosan monoton sík szakasz jön most. Előbányászom a titkos fegyvert, az mp3-at.
Nem indul. A nyirkosságtól átnedvesedett, bepárásodott. Ez most nem fog segíteni. Ez van. Egy darabig még magamban dúdolom a ponton dübörgő ACDC nótát, aztán elfelejtem folytatni, csak megyek.
Jó egy óra lesz ez a következő pontig. Ránézek az órámra: 5 perc „már” eltelt. BRRRRRR. Ez így lassan fog menni, inkább nem nézek rá. Vagyis mégis, mert a taktikám, hogy az első 8 sportszelet után, most 2*1/2 l sponsert nyomok be fokozatosan, s ehhez mégiscsak nézem kicsit a vekkert.
Magányos kilik jönnek, sehol senki, csak darálás van. Szasza még nem ért fel, lehet már nem is fog? A pontról úgy jöttem tovább, hogy még nem értek le. Ő ott biztosan sok időt lesz, mert még cipőcserét is tervezett, meg amúgy sem szokott feleslegesen kapkodni… Na, majd elválik.

A 65-ös ponton viszonylag nagy a nyüzsi, de nem sokat vacakolok, tudom, hogy a következő frissítő is igen közel van. A pink girl-t érem itt utol, meglep, hogy még mindig ilyen jól nyomja: emlékszem, hogy már az első 5 kilin is erőltetett olyan megfutásokat, ami abszolút energiapocsékolásnak tűnt – de hát, ha bírja, akkor bírja!
Könnyű erdei szakasz jön most, kevés emelkedővel, és sok jól futható szakasszal. Tavaly itt szakadtam le végleg Béláról. Innen Ő nagyon keményet tolt, ezt biztosan nem tudom utánacsinálni, de az óra mégiscsak azt mutatja, hogy fordul a kocka: a tavalyi időm elé kerültem legalább 5 perccel.
Ismét nyugodt, jó ritmusú haladásra állok be. Kihasználva a terep adottságait: gurulok, gyalogolok, gurulok. Néhány sporival kerülgetjük egymást. Időnként előzök, időnként visszaelőznek. Hasonló erőállapotúak.  

A hetven x-es pontnál leülök kicsit, ismét szemem elé tárul a női bronzmeccs. Mindkét aspiráns a ponton. A zöld „sarokban” versenyző ezúttal kissé elcsigázottabb: térdére támaszkodva gyűjti az erejét. A rózsaszín „sarokban” versenyző, ha üdének (egyáltalán) nem is nevezhető, mégis frissebbnek tűnik… Eldőlt volna?
Előttem indulnak tovább, majd én is nekivágok. Hosszú-hosszú amolyan teraszosan emelkedő végtelen dózeren haladunk előre. Nem szeretem. Látom, hogy lehetne rajta haladni, de nem tudok. Szabdalt az emelkedés, nyírja az erőtartalékokat. Ha a síkokat megfutom ölöm magam, ha nem, akkor meg az időt gyilkolom. Próbálok egy ideális egyensúlyt elérni. Folyamatos gyors gyaloglással is beérem azokat, akik váltogatják a futást – látszik, hogy itt ez nem effektív.
Soha nem akar elkezdődni a lejtő. Minden kanyar után megint felfelé kell menni. Bedarálom a pink ladyt. Úgy tűnik a korábbi frissesség olyan utolsó fellángolás lehetett csak…
Lassan összeáll egy hármas csapat: egy német triatlonos srác, a kis vasgyúró és én. Kicsit beszélgetünk. Az ironman-ünk tűnik a legerősebbnek, olykor el is húz, aztán mégis beérjük. Kezdjük erőltetni a kocogást felfelé is, érezzük, hogy közel már a lejtő, nem kell már úgy spórolni. 

Végre! Lejt! Fokozatosan pörögnek fel a lábak, nyúlik a lépés, beszélgetni kezdünk, s közben, mint robajló trojka toljuk félre az előttünk kocogókat.
Pindurkát nyúlik a sorunk az erdei lépcsős, lefelé szerpentinező, meredek ereszkedés alatt, de a 80-as ponthoz szinte egyszerre érünk. Már nincs mire molyolni, épp csak töltök, és megyek tovább. A csajszi tapad rám, együtt kezdjük a mászást. Fújtat, mint egy mozdony, néha nyög is szegény, de jön. Vasemberünk is felér. Megint Ő tűnik a legerősebbnek. A lélegzetelállító szurdokvölgyből felfelé kapaszkodva, szinte megroggyanunk, olyan meredek az út. Le is szakadunk a sráctól.
Megnyugtatom a lányt, hogy rövidesen könnyebb lesz, sőt futós szakaszok lesznek, csak pár percet kell kitartani.
Így is lesz, ahogy felérünk egy kevésbé meredek részre, hátranézek, botom a kézbe, biccentés, és indul a jogg. Jön a lejtő, nyújtjuk a lépést és gurítjuk. Ismét összeáll a hármasunk. Meg is dicsér a srác, hogy gyors vagyok - megnyugtatom, hogy csak lefelé, mert nincs fékem. Úgy látom nem győztem meg.
Hármunk közül csak én ismerem a pályát, így vázolgatom nekik a várhatókat. 12:15 körül vagyunk így 15:45-öt ígérek
Nem túl őszinte a mosolyuk a várható 3,5 órától, így javítandó a hangulatot próbálom bíztatni Őket, hogyha tudnak robbantani, még sokkal jobb is lehet. Na, ezzel sem lettek boldogok…
Hárman kezdjük meg az utolsó nagy mászás következő emeletét, de rövidesen „elvesznek”. 

Békésen poroszkálok felfelé, amikor szó szerint hátbaver Dreama (mint bemutatkozás után kisült, így hívják a mini szoknyás vasgyúró amerikait a zöld sarokban), hogy „juhéjj!” 3. helyen van, vezessem fel, mert ő most már ezt ki nem ereszti a markából. Na, ennek szívből örültem
Hát jó. Nyomjuk, s közben észrevétlenül visszaállunk versenytempóra. Kapkodja a levegőt, mint aki éppen finisel, hiába győzködöm, hogy tuti a pozíciónk, tudom ki a 4. és, hogy hol előztük meg, de nem akar lassítani.
Hát jó. Nyomjuk, s lassan kezdem is élvezni, ahogy tekerünk felfelé: a szerpentinen daráljuk le az utolért 70-eseket. Azért még teszek néhány határozottnak feltüntetett kísérletet a lassításra: győzködöm Dreama-t, hogy az ellenfele már halott, és amúgy is gyengébb volt. Hajthatatlan. Úgy jön mintha, húznám.
Belülről őrültnek érzett tempóban bukunk ki a gerincre – kapok is érte még egy hátbaverést. Aztán kezdjük az ajándékhurkot.
Bot kézbe, hátranéz, biccent, jogg. Nyomjuk.
Szegény, hördül egyet mikor, meglátja, hová kell még felkapatni – pedig nem is látja még a tutit
Újra sík szakasz jön, bot kézbe, hátranéz, biccent, jogg. Nyomjuk. 

Lassan ismét válik le rólam a kis nő, majd öltözködik, lámpát szed elő, de végül jön. 10-20 méterre szakad csak le, jön. Átveszi a „lendületemet”. Áronra érek fel - ahogy technikai szünetet tart - majd együtt indulunk lefelé, pontosabban csak azt hisszük, mivel idén is becsap a hurok: egy utolsó ajándékmászás – ha pindurka is - van még hátra. Visszanézek: Áron és G. I. Jane húzzák át magukat a 70-eseken. OK. És most már tényleg lejteni fog.
ZRobit érjük utol, gyomra jól kibabrált vele, de nem lassítok, most már asszem én is bekattantam, s a szürkületben sasolva, egyedül zúgok a pont irányába. Hátam mögött lámpafény világít: Peter? Kérdezi az amerikai. Ezt nem hiszem el, mint egy főnix madár, megint összekapta magát. 

Mondom neki, hogy itt a pont, s onnan már csak szűk 50 perc. Kurjant egy nagyot örömében, ahogy feltűnnek a fények. Balazitoval találkozom a frissítőnél, mond néhány hírt, előkotrom a lámpát, majd indulok tovább. 14:47-nél vagyok, 23 percre fordítottam a 15 perc hátrányból.
Saját tempóban, magamban „rombolok” lefelé, így is jó 10 perc, míg beérem a floridait Kaiserslauternből. Előreállok, átrántom a supertraileseken, aztán dörrentünk lefelé ismét. Kissé leszakad időnként, de aztán megint felér, s gyűrjük lefelé a szintet a sötét erdő, nyirkos, párától síkos köves ösvényein. Újabb nagyobb csapat kerül elénk, én ismét hamar átrágom magam rajta, de a bronzos már elakad kicsit. 

Lassan kocogok végig a falun, nincs hajrá, nincs sprint, nyugodtság van. Megcsináltam megint. 15:33 a vége, 26 percet javítottam. 2 perc múlva beér Dreama, Lehmann lánya - jó látni az örömét – első dobogós helyezése trailen. Kapok még egy köszönő hátbaverést - jó kis munka volt!

Brixen Marathon

Szűk 3 hete Börzsönyi SSC 60 killeres rettenet: közel 9 óra futás Balazitoval...
Két hete UB kétfős váltó: közel 9 óra futás Balazitoval váltóban...

Szabadságra vágytam :)

Úgyhogy a családdal elutaztunk Süd Tirolba, hogy ráhúzzak még egy lapot a sorozatra - de ezúttal Balazito nélkül! :)

Klasszikus táv, 2340 m + Lényegében végig emelkedve 560-ról. Legalábbis azt hittem. Pedig egy kis számolással rájöhettem volna, hogy valahol lennie kell benne bő 400 m lejtőnek is, (ami javítaná az esélyeket…)

Terv: „mert terv az kell” 11,4 km 1:15, 33,5 km 4:00-4:15, vége: 5:00 Alapoztam ezt arra, hogy hegyi marcsikon 1,5 óránál nem szokott több lenni a hátrányom az elsőhöz képest…

UB után indulás nyaralni, 3 nap trekking és egy kis monti után jöhetett is a verseny.

Tésztaparti: incsifincsi spagetti bolognai módra, parmezánsajttal, igazi olasz csemege – ez már előrevetítette a szervezés-frissítés színvonalát, ami igencsak pöpec volt. Akkor és az volt ott amit kívántam – ilyen egyszerűen… Nem beszélve a pályajelölés hiánytalanágáról, amit elsősorban kis nyilas táblácskákkal oldottak meg. 5 kilitől kilinként, 30-tól 500 m-enként jelölve a táv. Az asztalok előtt 100 m-rel kis táblácskák, hogy mi lesz a kínálat. Négy helyen gél, amit az frissítő előtt 50 m-rel nyomtak kézbe. Reggel sms-ben rövid időjárásjelentés (várható idő a célban is), célbaérkezésnél ugyancsak sms a pontos teljesítési idővel. A célban melegzuhany lehetőség és a csúcsról transzport végig a városig… Rendbe’ van.

Na de ne szaladjunk ennyire előre! Szóval: rajt a szállásunktól 8 kilire és 500 szintre – lefelé. Úgyhogy 6:30-kor nyeregbe pattanás és száguldás brinyóval a városba. Már jó… :)

Barátságos méretű mezőny, váltósokkal együtt is max. 300-ra saccolom. Mellettem egy Zugspitz finisher pólós fickó, jó nagy fényképezővel a kezében, körben kemény olasz csajok – talán ezért a fényképező? :)

Rajt.
Kicsit 5 percen kívül indulunk, lassan melegszik a motor, gyorsulunk. Kb. 5 killertől emelkedik, méghozzá rendesen. Egy olasz csóka a rajtszámról kiszúrja, hogy magyar vagyok, rögtön felcsillan a szeme Hévíz-et emlegetve… Mögöttem egy másik olasz, az első frissítőnél már sörért kiáltozik, és minden emelkedő megpillantásakor hörgős nevetésben fuldoklik – tiszta funrun hangulat :)

11,4 killer: 2 percre a terven belül, de úgy tűnik a tervet igencsak nehéz lesz tartani, hiszen még a java szint hátravan, a távról nem beszélve. Utazós tempót megyek, sem mentálisan sem fizikálisan nem érzek most egy 82 % átlag körül megtolt 5 órára erőt magamban, ráadásul tudom, még lehet ez annyi bőven. Egyelőre maradok 78-79%-on, biztos ami sicher. :)

Hoppácska, meglepi: lejt. Juhijj! Gyerünk, szedjünk össze egy kis előnyt. Pulzus marad, tempó emel. Kicsi lépések szaporán, majd elnyújtva a dőlésszögtől függően: tűz!

Nyúlunk be egy mély völgybe, fantasztikus zöld hegyoldalak, szemben dolomit csipkés csúcsok. Ismét emelkedő. Darálok, kocogok felfelé. Próbálom tartani a tempót. A meredekebb szakaszokon gyaloglás, majd újra kocogás.

Újabb lejtő jön, engedem neki, előzgetek, ami psychésen jó, még ha tudom is, hogy bizony sokan vannak előttem. Jólesik újra felvenni a tempót, a környezetemnek ez már nemigen megy. Tolom.

33,5 – 5 perccel a terven belül. Felcsillan a remény. 9 kilire csak elég bő egy óra. Muhaha... érzem, hogy ez önámítás. 6 kili szinte szintút (marha köves billegős) után, megkapjuk az utolsó 500 szintet szűk 2-2,5 kilin. A síkon még gurítom, élvezem. Alattunk a város jó 1500 m mélységben…

Kezdődik az utolsó mászás, dolgozik a lábam, már engedem a pulzust 84 %-ig, - 4,5 óra után hova spóroljak? Laza mi? :) Haladok, kerülgetem a csókákat. A csúcs becsapós kétpúpú, közte látványos gerinc, lélegzetelállító körpanoráma, fenn harmonikazene (élő), szurkolók, pacsi itt pacsi ott!

Az utolsó pár száz méter szinte sík vagy lejt, még felérek egy sporira, együtt futunk be. 5:07. avg 79,5 % 159. Küszöb felett nem voltam.

Lassú vagyok és gyenge, de azzal elvagyok. :) Érdekes lesz az UTMB. Sorozatterhelésből, relatív kis gázon javuló tendenciával futottam (első szakasz 130. körüli időről az utolsóban 60. időre javultam, ami a végén 86. helyet jelentette) Persze egy kívülálló az ilyesmire csak legyintene, hiszen 235. indulóból ez nem egy izmos hely, de azért  én bizakodó vagyok… :)

Verseny után néhány jó sör, tészta, brűgölés a helyi aquarenában, olasz fagyi: szóval jó kis muri.

Kainach Bergmarathon

Kb. 42 killer, 1750 m szinttel a feladat. Azért kb. mert a mérők igencsak mást mutattak mint a kiírás... Az első 12 km, 1200 szintet tartogat, onnan már csak gurulni kell - vagy mégsem? :-)

Szombaton, még itthon - biztos ami sicher - lefejeltem a kocsiajtó élét, amivel mindjárt át is váltottam zsebRambo üzemmódra a felhasított homlokommal :-) Adrenalinszint így már megvolt, tűz a sógorokhoz.

Kainachban könnyen emészthető mennyiségű tésztával, jó hideg söröcskével, és szakmai megbeszéléssel hangolódtunk a másnapi témára. femina, J. Laci, P. Erzsi, Viktorino, Cs. Ernő, F. Gabi, és egy 5 fős TT.-s Power Walking különítmény voltak az "asztaltársaink". Laci, aki egy bringás sérülés miatt nem tervezte az indulást, rövid konzultációt követően mégis a nevezést választotta.

feminával terveztük az együttfutást, bár voltak kételyeim, hogy feszített tempóban fogom-e tudni tartani a lépést vele a hegyre. Az eleje ugye egy kb. 1,5 órás emelkedő, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy tesztelje az erő-állóképesség, frissítés, bemelegítés, erőbeosztás kérdéseit. Úgyhogy ahogy kell, nekiesünk mint állat :-) Laci úgy 30m-rel előttünk, femina meg vagy 30 centivel előttem. Az első komolyabb emlekedő aljához rögtön LT zónában is érkezem (170-175), úgyhogy innen már nincs más feladat, mint lassítani :-) A hegyre változatos burkolatú (aszfalt, murva, fű, kő) út kaptat felfelé, bár az első 5 kili jórészt aszfalt. Amolyan darálós: bedarálós :-) 168-173 között "játszok" a pulzussal, igyekszem sem, lejjebb sem feljebb nem engedni. Ha alá csúszik  lassítok, ha feljebb akar menni fékezek. Szépen haladunk, bár az 5-ös frissítő felé Edina kissé lemarad. Innen lassan átalakul a sorrend: megnyúlik a sorunk, elöl én, majd Laci és Edina. A 12 killeres ponthoz kb. 15 perccel értek hamarabb mint tavaly és nem érzem magamat rosszabbul. A frissítő egy kis hurokban van, így felmérhetem a helyzetet. Kb. 2 perccel előttem a mindenkori női győztes, pályacsúcstartó (civilben 10000 m-es Európa bajnok - évszámot nem tudok), mögötte fél perccel még egy nő. Azaz Edina a 3. Mögöttem 1 perccel Fridrich Laci, majd J. Laci, és femina. Bíztatom is, hogy 3. helyen van, hajrá! Úgy érzem fel fog érni rám a csúcs felé, de aztán mégsem. Kissé megüt az erős kezdés, és bár az első 1,5 órában benyomtam egy gélt, egy csokit, kb. 1 banánt és 1l folyadékot, ismét gyaloglásra váltok a meredek emlekedőben és eszem. A csúcsról aztán megint nekilódulok. Nem kíméletes az útvonal. Olykor füves mély árkos csapásokkal, máskor keskeny sziklás, botladozós. Tisztára futóiskola, úgy kell szedni a tappancsokat. Azért igyekszem, bár kissé alábbhagyott a tűz. Olykor leszedek néhány sporit, s ezek a feladatok visznek előre. Épp kezdenék befordulni, amikor 20 után "hátbacsap" Friedmann. Hoppá! Na ennek fele sem tréfa, ha így jött, tán még le is nyom! Fő a pozitív gondolkodás: legalább kicsit felráz, hogy van társam :-), így is lett. Keményen toljuk pár kilin át - nem akarom olcsón adni a bőröm :-) Az ikszedik sunyi emelkedőt kocogjuk lassan, amikor egyszercsak sétára vált és elküld. Mit lehet tenni? Ha elküld, akkor menni kell :-) A lendület viszont már megvan, haladok szépen. Szuflára dolgozok, mint egy 424-es gőzmozdony, de a lábaim nagyon egyben vannak. Igyekszem mindent megfutni, csak a legkeményebb kaptatókon váltok gyaloglásra, ilyenkor eszem-iszom. 2:20 volt 20 kilinél, 3:12 30-nál, 3:43 35-nél a részidőm. Tavaly 4:17-et futott J. Laci, ami reggel még álomnak tűnt, de a verseny közben mégis felcsillant a remény, hogy meglehet. Nem esélytelen, de karcos :-). 35-től felkapcsolok még egy fokozatot, feljebb tolom a pulzust egy 5-össel és megint elkezdem ostromolni a 170-es határt. 38 felé az aszfaltos lejtőben - amolyan "akibaci kedvence" típus - már egy fékevesztett expresszként döngölök lefelé, masszívan a 170-175 közötti LT zónában, gondoltam B. Andi is így menne itt :-). A 40 killeres tábla: 4:05:57. Már csak 2,2 kili, amiben csak egy kellemetlen kaptató van. Meglesz! Már nyálaztam is a borítékot hozzá :-) Az óra pörög, az út meg csak nyúlik mint a gumi. Hiába jár a fejemben JB**, az utolsó emelkedőbe csak belesétálok, és 4:17-nél még a célt sem látom, de nem adom fel :-) nyomom,… 4:20:11 a vége. Az utolsó 2,2 (?) kili  14:15 avg. 171, max 177 :-)

Nagyon örültem: 31 percet javítottam tavalyhoz képest, igaz akkor nem voltam csúcsformában. A táv első harmadában 32. a 2. harmadban a 28. az utolsó harmadban a 12. legjobb időt futottam most, így lettem 24. Avg: 164. 54 percet töltöttem LT zónában (170-175) és 2-t felette, aminek egy része szerintem fals mérés mindenféle villanyvezetékeknek köszönhetően. Jól sikerült na! :-)
Fridi 10 perccel érte be mögöttem, Edina 2. lett a nők között, P. Erzsi pedig a 3. A fiúknál az első 4-ből 3 magyar, csak a bronz jutott a sógoroknak :-)