Kékes

1:00-ról 55 percre csökkent az elit határ. Na, nem mintha érintene, csakúgy érdekességképpen böngészem az idei kiírást. Persze készültem én, készültem, de valahogy az a kerékpáros erő nem terem csakúgy…

Néhány próbatekerést követően 1:10-1:05 közé lövöm be a várható időt.

A terv: Füredig lapítás a szélárnyékban, Mátraházáig anaerob küszöb mínusz 10, az utolsó 3 km határon, a végén meg azon túl.

Gurulós rajt, majd jön a chipes mérőpont, s nekilódulunk.

Hoppácska! Még kettőt se tekertem és már laktát határon az energetika, kénytelen vagyok leszakadni. Szinte légüres térbe kerülök Füred előtt, mivel a peloton előttem, a gruppetto mögöttem hasít. Így vágok neki a mászásnak. Mivel még a síkon 170 fölé ment a pulzus, fejembe veszem, hogy akkor most már ott is tartom. 172-174 között „játszom”, igyekszem kihasználni minden váltási lehetőséget. Így nincs úgymond pihenőszakasz, viszont a mezőnyhöz képest kissé gumizok. Hol előbbre kerülök, ha könnyebb szakaszon alkalmam nyílik leváltani, hol hátrébb, ha meredeken vissza kell vennem. Élvezem a stabilitást, amivel a keringésem dolgozik, sőt lassan kamatozik is a taktika, araszolok előre a tömegben. Még a vízszintes szakasz előtt beérem ákibácsit, és tartva az intenzitást el is lépek tőle. A Mátraháza előtti síkon, nagytányéron tolom, összeállunk egy sráccal, pontosabban én rá, s küldjük neki rendesen. Kissé el is szállok anaerob felé, de mire a Kékes elágazáshoz közeledek, vissza tudok állni laktát zónára.

Érzésre sokkal gyorsabb vagyok, mint azt előzetesen gondoltam, átsuhan az agyamon az elit kísértése. Úgy számolom, hogy a felső szakaszt 17 -18 perc között tudom lehozni legeslegjobb esetben, azaz az elithez 47 perc körül kellene nekivágnom a csúcsnak.

48:46

Gáz. Na mindegy, toljuk.

Ha eddig 170-175 között tekertem, hát illik emelni a tétet. 175 alá nem szeretnék csúszni.

Kezd fogni a hegy, egyre nehezebb kipréselni a lábakból az erőt. Nagyjából folyamatos, igaz megfontolt előzgetésben vagyok. Egy Bianchi pólós srác megy lényegében ugyanabban a tempóban előttem. Akárhogy nyomom, nem tudok közelebb kerülni. Próbálom megtalálni az ideális áttétet, óriási a kísértés, hogy időnként kiálljak, de nem merem bevállalni. Tudom, hogy csak pillanatnyi lenne az enyhülés, aztán pikk pakk elszállhat az erő mihaszna módon.

Taposok, jönnek az ismerős kanyarok, a nyílt egyenes, majd az újabb kanyar, az árnyas egyenes. Felnézek, meglátom a szanatóriumi utolsó kanyart. Na, most jött el a pillanat. Leváltok kettőt-hármat, kiállok, megragadom a kormányt és tűz. Masszívan előzgetek, elhagyom a Bianchi pólós srácot, éppen csak elférek egy spori mellett a parkoló előtti szűkítésnél. Meglátok még egy csókát, akit talán befoghatok. Utolsó erőmet bedobva taposok még mindig állva, váltani már nem merek. Átsuhan az agyamon, hogy nehogy berogyjak, de tolom. Versenytársam nem közeledik. Ülve hajtva is tartja a távot, szememmel látom, hogy nem lesz meg.

Jó egy kerékhosszal mögötte, a nyeregbe visszaülve begurulok.

55:08…